Paraisópolis is a favela (slum) of São Paulo which we could to visit thanks to our excellent Brazilian exchange partners from FGV.
First we went to a kindergarten run by an NGO and had some activities with the local children, and later we had a tour in the favela "in exchange" for that that we devoted some time to the children. The children had fun and in exchange for this we got an insight to the life and living circumstances of the people living in Paraisópolis.
It is hard to behave normal and not wonder about the place in a slum, because sometimes the houses look quite ok, so you might think that "What is so bad in this?", but on the next corner it can be possible that the sh*t is flowing on the street and there is one-room houses without an entrance door or proper windows, looking quite bad. Of course as a visitor you see only the surface, that is why I wanted to point out at the beginning of this post that these are only my subjective impressions. So even in the favela there is better and worse parts, some people have normal daily jobs and some do drug trafficking, or work as hookers. What I concluded from the talks was that even if you do well there, the chances are quite low that you will be a physician or a lawyer, but you can be a good nurse or a shopkeeper if you are lucky.
I did not take any photos of poor people`s houses and I did not take these photos you see below of the children to show the poor people`s children, but more as a memory and reminder to myself. I took the photos when we were coloring empty flags (Hungarian and Brazilian) with the children who were divided of groups of 3-4 and were between the age of 2-5 years.
This visit really shaped my worldview a lot. If I have to tell the process which was going on in me, I can picture it the best through the three main happenings/thoughts which were following each other during the visit.
First: there was a small boy (he is on the third photo) who seemed to be really smart. We showed the flags to him and he was coloring the empty flags without any mistake, drawing really straight lines and coloring just right within the lines, which is more typical for school kids, because small children usually just lack this level of concentration at this age. This was the time when I asked that "Ok, this small boy seems to be really smart, what kind of future outlook do children like him have if they live in a place like this?" The answer I got was: "they can learn to write and count, and become even a shopkeeper".
Then the second phase followed. I do not know exactly why, but I just had to look around, and kind of saw the children and our group from outside, this answer repeating all the time in my head, and I felt so big frustration and sadness. I started to cry and had to go out for some minutes. I did not want to hurt those peoples feelings and I did not cry, because I felt pity for them.
After this experience I decided that in the future if I have the chance, I would like to work in projects which help for children to get more equal chances to education. Because I just hate the idea that there is a child who did not do anything bad, and just because it is born to a certain place it starts already with limited chances for life. When we are born none of us is a better or a worse person, but some of us start with better and some of us with worse chances.
in Hungarian/magyarul
Ezt a bejegyzést nem egy társadalmi-gazdasági elemzésnek szánom Brazília, vagy a világ társadalmáról, bár biztos vagyok benne, hogy ha arról lenne szó, azt is meg tudnám írni (ha ha). A következő szöveg csupán a saját személyes benyomásaimat tartalmazza. Mivel az elkövetkező hetek során a brazil utamról írok, egyszerűen nem hagyhatom ki ezt a részt, mert szerves része az ott szerzett élményeimnek.
Paraisópolis egy favela (nyomornegyed) São Paulo-ban, amit az FGV-s brazil vendéglátóink kitűnő szervezésének köszönhetően látogathattunk meg.
Először egy non-profit szervezet által működtetett óvodába mentünk, ahol helyi gyerekekkel játszottunk, utána egy "idegenvezetésen" vehettünk részt a favelaban cserében azért, hogy foglalkoztunk kicsit az ottani gyerekekkel. A gyerekek örültek, hogy látogatóik vannak, mi pedig betekintést nyertünk az ott lakó emberek életébe, és a paraisópolis-i életkörülményekbe, ami nem igazán adatik meg egyszerű turistáknak.
Nehéz a favelaban pókerarccal végigsétálni, mert vannak házak, amik normálisan néznek ki, ilyenkor az ember szeme akaratlanul felcsillan "Na, nem is olyan rossz ez a hely!". Aztán a következő sarkon a szennyvízcsatorna hiánya miatt az utcán folyik a sz*r, és egy szobás házakba lát be az ember, aminek se ajtaja, se ablaka nincsen, és az épület alapállaga sem túl jó. Persze látogatóként mindig csak egy felszínes képet látunk, ezért is szerettem volna kiemelni az írás elején, hogy amit itt leírok csak az én személyes tapasztalatom. Tehát a favelan belül is vannak jobb, és rosszabb részek. Vannak, akiknek rendes munkája van, mások drogdílerek, vagy prostituáltak. Azt a következtetést szűrtem le a beszélgetésekből, hogy ha valaki szerencsés itt, akkor sem lehet belőle nagyon fizikus, vagy ügyvéd, de pl. nővér, vagy boltos igen.
Direkt nem fotóztam a szegény családok házait, és a gyerekekről sem azért készítettem a fotókat, hogy szegény családok gyerekeiként mutogassam őket, hanem emlékként, és emlékeztetőként a magam, és mások számára. Akkor készítettem a fotókat, mikor a gyerekekkel épp zászlókat színeztünk (magyar és brazil zászlót) 3-4 fős csoportokban. 2-5 éves gyerekek voltak a csoportban.
Ez a látogatás sokat változtatott a világnézetemen. Ha le kéne írnom, hogy mi is ment végbe bennem eközben, három fő mozzanatot tudnék kiemelni.
Az első az volt, hogy volt ott egy kisfiú ( a harmadik képen van), aki nagyon okosnak tűnt. Egyszer megmutattuk neki a zászlókat, és hibátlanul lemásolta a színek sorrendjét, teljesen egyenes vonalakkal színezett, és egyszer sem ment a vonalakon kívülre. Ez a fajta koncentrációs készség inkább már iskolásokra jellemző, az ovisok mindig össze-vissza satírozgatnak. Mikor ezt láttam, megkérdeztem, hogy "Ez a kisfiú nagyon értelmesnek tűnik, milyen jövőbeli kilátásai vannak a hozzá hasonló gyerekeknek, akik itt születtek?". Erre a válasz a következő volt: "Megtanulhatnak írni, és olvasni, és akár boltos is lehet belőlük."
Ez után jött a második fontosabb mozzanat. Racionálisan nehezen tudom megmagyarázni, hogy mi történt, de egyszerűen csak elkezdett kattogni az agyam ezen a válaszon, és hirtelen láttam magunkat kívülről a gyerekekkel, és határtalan frusztrációt, és szomorúságot éreztem. Aztán elkezdtem sírni, és ki is mentem egy kicsit, mert nem akartam megbántani az ottani embereket. Nem azért sírtam, mert (le)sajnáltam őket.
Ez után az élmény után határoztam el, hogy ha a jövőben lesz lehetőségem, szeretnék olyan projektekben részt venni, amik gyerekek oktatáshoz való hozzáférésének esélyegyenlőségével foglalkoznak. Mert egyszerűen utáltam azt, hogy ott egy gyerek, aki semmi rosszat nem tett, és csak azért mert egy adott helyre született már korlátolt esélyekkel indul az életben. Amikor megszületünk egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, de vannak, akik jobb, és vannak, akik rosszabb esélyekkel indulnak a szerint, hogy hova érkeztek.
No comments:
Post a Comment